Szép Jó Napot Kedves Olvasóim!
Két teljes hét kimaradás után, végre rászántam magamat ennek a bejegyzésnek a megírására. Nem szeretnélek titeket áltatni azzal, hogy nem sokára kész a rész, mert még egy sort sem gépeltem be a World-be, nem ihlet hiányom van hanem egyszerűen nem jut rá időm, hogy leírjam az ötleteimet.
Itt az év vége, kb. 4-5 tantárgyból felkellene tornáznom magamat legalább egy négyes alára, hetedik év vége van, iszonyúan fontosak lennének a jó jegyek én meg szokásomhoz híven elhanyagoltam a sulit egész évben. Megyek jövő hét hétfőn Szerbiába, azt kellett intézni és arra kellett készülődni. Egy teljes hétig most orvoshoz kellett járnom szinte minden délután, ráadásul mostanában eléggé ramatyul éreztem magamat. Találtam magamnak egy új "levelező társat" - ha ezt olvasod akkor ezer bocsi, hogy ezen a héten r%hadt keveset beszéltünk :D - és inkább vele beszéltem a "szabad időmben", akkor is telefonon.
Úgyhogy úgy döntöttem nem akarlak titeket becsapni, nem tudom szerdánként hozni a részeket, legalábbis év végéig biztosan nem!
Remélem megértitek és nem fogtok neheztelni rám!
Üdv.:
klau
2015. május 1., péntek
2015. április 15., szerda
8.
… a vonal túlsó
végéből egy kis zaj hallatszott, majd mély csend. Sokan úgy hiszik, egy történetnek lehet happy endje, de ez nem
igaz, hiszen senki sem él örökké, valaki minden történet végén szenvedni fog,
ha akarjuk, ha nem. Pár másodperccel később recsegni kezdett a vonal:
-
Üdv! Itt William
Darell, az öcsém most nem tartózkodik az háznál, miben segíthetek? – a hang
unalomtól és fáradtságról csöpögött, amihez még durva rekedtség tartozott,
szinte alig értettem mit mond.
-
Szia! Én Darcy
Roberts vagyok, és irodalom fakultációra járok… - már éppen daráltam volna le az
előre megfogalmazott szöveget, amikor félbe szakított.
-
Igen, tudom! –
dörrent rám, mire ijedten összerezzentem. – Khm… Elnézést… - motyogta.
-
Öm… izé… -
haraptam bele idegesen az alsó ajkamba.
-
Harry ma nincs
itthon, átadjak neki valamilyen üzenetet?
-
Öm… igen!
Megkérnéd, hogy holnap hívjon fel ezen a számon? – eldaráltam a mobil számomat
és igazán modortalanul megkérdeztem, hogy megjegyezte e, és amikor igent
mondott lecsaptam a telefont. Ez meg mi a fene volt? Teljesen beijedtem, pedig
ez általában egyáltalán nem jellemző rám, én inkább rádörrenek emberekre, de ez
a srác, vagyis hát hangja olyan idegessé tett, hogy fülemet, farkamat behúzva
menekültem a beszélgetésből.
-
Jack… - lehelte
Rose. A Titanic mindig meg tudott siratni és persze akkor is alig tudtam abba
hagyni a sírást, a legszomorúbb jelenet közepén jártam, taknyom - nyálam
összefolyt, amikor csengettek. Ijedten rezzentem össze, majd sietve megtöröltem
szemeimet és kifújtam orromat, sőt még ki is kiáltottam, hogy egy pillanat, de
az illető teljesen ráfeküdt a csengőre. Sietve felpattantam
ülőalkalmatosságomról és az ajtóhoz mentem, a kukucskálón kilesve egy vastag
pulcsis, farmer nadrágos és sportcipős srác állt egy nagy dobozzal a kezében.
Homlokom ráncba szaladt, de megfontolt mozdulatokkal kinyitottam az ajtót:
-
Hello, miben
segíthetek? – mosolyogtam rá a srácra.
-
Szia! Csomagot
hoztam… - indult meg felém a fiú és nyomakodott be mellettem a házba.
-
Hé! Már
megbocsáss… - fordultam felé mérges kifejezéssel. A fejem koppant, az ajtó
csapódott és két kéz fogta közre a nyakamat ezzel megvonva tőlem a levegőhöz
való jogot. Éles, sípoló hangot hallattam, mikor levegő után kaptam, de ez egyáltalán
nem érdekelte a srácot:
-
Darcy… Darcy… -
motyogta őrült vigyorral az arcán, mire az eddig is őrülten száguldó szívem,
még gyorsabban lódult meg – Tudod Babám, ha nem jelensz meg Gracenel aznap
akkor, most nem lennénk ilyen helyzetben. – engedte el a nyakamat, mire tüdőm
hálásan levegő után kapott, térdeim megroggyantak, elvesztettem az egyensúlyomat
és a földre csuklottam. Zihálva nyeltem az életet jelentő levegőt, majd az
eközben kanapéhoz menetelő srác felé kaptam tekintetemet:
-
Ki vagy te? –
ziháltam félhangosan, mire mosolyogva felém fordította arcát. Fekete félhosszú
haja rendezetten keretezte enyhén borostás arcát, orra és álla egyenes volt,
sötétbarna, már-már fekete szemei vidáman csillogtak, mintha éppen kiscicákról
beszélgettünk volna az előbb és nem az ajtónak szorítva fojtogatott volna.
Figyelmen kívül hagyva kérdésemet vette kézbe a távirányítót és elkapcsolt az
addig nézett adóról, és kezdett el halkan dúdolgatni valami altató dal
szerűséget. Megköszörültem torkomat, már csillapodni látszott zihálásom:
-
Mit akarsz? –
szegeztem rá tekintetemet, miközben megpróbáltam feltápászkodni a földről. Most
mit csinálják? Valószínűleg egy őrült pasas üldögél a kanapénkon és énekelget,
ráadásul úgy csinál, mintha ez tök normális lenne! A bátyám… a bátyám! Ez az!
Megfontolt léptekkel kezdtem oldalazni a lépcsők felé, nem véve le szemeimet az
őrült fickó alakjától.
-
Hova mész
Kiscsillag? – szólalt meg szórakozottan fel sem pillantva egy, a tv-ben játszódó focimeccsről. Egy pillanatra megállt
bennem az ütő, de ő tovább fojtatta. - Hátrálj
szépen vissza a falhoz, ülj le szépen a kis seggedre és maradj csendben. Nem
szeretnéd ugye, ha mondjuk Gracenek vagy az öcsikédnek baja essen… igaz? –
lassan a falhoz hátráltam, majd lecsúsztam a puha szőnyegünkre.
-
Mit akar tőlem? –
lábadtak könnybe szemeim. Halkan felkacagott, majd csatornát váltott.
-
Már magázódunk? –
fordult felém mosolyogva, mire nyeltem egy nagyot – Még csak 20 éves vagyok,
szerintem nem vagyok túl öreg. – kuncogott fel, majd lassan felemelkedett a
kanapénkról. Ijedten hátra hökköltem, de
egy hang sem hagyta el ajkaimat.
-
Figyelj rám –
guggolt le elém egy halvány mosoly kíséretében – ha együtt működsz velem, akkor
nem foglak bántani, de ha ellenszegülsz… - keze megindult arcom felé, mire
ijedten összeszorítottam szemeimet. Felnevetett. – Na, ne félj már ennyire! –
simított végig mutató ujja végével arcomon. Lassan kinyitottam könnyes
szemeimet, majd akkor először mélyen a szemeibe néztem. A mosolya szépen lassan
leolvadt arcáról és komolyan végig nézett arcomon, az ujja még mindig simogatta
arc élemet.
-
Nem kell ennyire
félned tőlem, most biztosan nem foglak bántani. – mosolyodott rám. Most először
látszott teljesen épelméjűnek a mosolya, ami miatt egy pillanatra megnyugvás
töltötte el a lelkemet, de aztán hüvelyk ujjával végig simított számon, így
újra felkapta fejét a félelem a testemben. Elhúzódtam érintése elöl, mire
haragosan felmordult és közelebb hajolt:
-
Visszatérve a mi
kis együtt működésünkre… annyi lenne a dolgod, hogy néha-néha vendégül látsz
itt, és amikor kell, telefonálsz, vagy üzenetet hagysz.
-
Mi – mikor kell
telefonálnom? – pislogtam rá félve.
-
Amikor kell… -
suttogta még mindig az arcomba hajolva. Nagyot nyelve bólintottam kettő, de még
mindig nem értettem teljesen.
-
De az mit jelent?
-
Ha fényképet,
levelet kapsz vagy olyat hallasz, ami nekem fontos lesz.
-
De honnan fogom,
majd tudni…
-
A gyilkosság.
Ennyi bőven elég információ? – hajolt még jobban bele a magánszférámba.
-
Ühüm. –
bólogattam hevesen - És az elszállásolás? A – a szüleim és a test – testvéreim…
- makogtam.
-
Majd megoldod,
nem? – hajolt még közelebb, szinte már a számra beszélt, ami miatt kegyetlenül
elpirultam. Mi a fenét csinál?
-
Kérem… hátrébb
menne? – motyogtam remegő kezeimre nézve.
-
Már megint
magázódsz… - csóválta meg kuncogva a fejét.
-
Bo - bocsánat! De
kérlek… - fúlt el a hangom a mondat végére. Mosollyal az arcán hátrébb húzódott
és felegyenesedett, leporolta a nadrágját, majd újra fütyörészni kezdett,
mintha semmi sem történt volna az előbb.
-
Én nekem most el
kell mennem, de nemsokára jelentkezem! – újra rám mosolyodott, majd kezét
nyújtotta, hogy felhúzzon. Fejemet idegesen megráztam, majd önerőből
feltornáztam magamat álló helyzetbe. – Ó! És tényleg hoztam ám csomagot, ott
van a kanapén. – pillantott rám és a kijárat felé indult.
-
Várj! – szóltam
utána – Csak a nevedet mond meg…
-
Dimitri. – hátra
sem fordulva mondta, majd kisétált az ajtón.
Sziasztok!
Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog :)
klau
U.: Kommenteket még mindig várok! :)
2015. április 11., szombat
dhsbsdufsjdo- Mert nem tudok jobb címet ( 1. díj )
Sziasztok!
Két hírrel érkeztem hozzátok ma, szerintem kezdem a jóval!
Megkaptam életem legelső blogos díját, ami Isten a tanúm rá, könnyeket csalt a szemembe. Tudom, hogy ez csak egy egyszerű "kis" elismerés, de bele gondolva honnan indult az egész óriásivá nő az ember lányának szemébe!
Két hírrel érkeztem hozzátok ma, szerintem kezdem a jóval!
Megkaptam életem legelső blogos díját, ami Isten a tanúm rá, könnyeket csalt a szemembe. Tudom, hogy ez csak egy egyszerű "kis" elismerés, de bele gondolva honnan indult az egész óriásivá nő az ember lányának szemébe!
Köszönöm a díjat szivárványnak!
Szabályok
1.Írd ki kitől kaptad!
2.Írj magadról 10 dolgot!
3.Válaszolj 10 kérdésre!
4.Tegyél fel 10 kérdést!
5.Küld tovább 10 embernek!
10 dolog magamról
1. Pollen allergiám van.
2.Van egy fülpiercingem.
3.Óriási moly vagyok!
4.Tavaly töltöttem be a 13.
5.A kedvenc bandáim a Green Day és a 5SOS.
6.A szüleim moziban dolgoznak.
7.Szeretem a matekot, a törit, a bioszt és az irodalmat.
8.Volt egy blogom ezelőtt.
9.Szeretek röplabdázni.
10.Nem szeretem a szoknyákat.
Válaszolj 10 kérdésre
1. Mi a kedvenc zeneműfajod?
Nincsen kedvencem, bármit szívesen meghallgatok, erről tanúskodnak a kedvenc bandáim is, bár a tuc-tuc zenéket inkább kerülöm.
2.Kedvenc könyvműfaj?
Ha nagyon kellene választanom, akkor a romantikus, misztikus könyvek vonzzanak.
3.Szoktál zenét hallgatni írás közben?
Nem, nem szoktam, inkább bekapcsolom a tv-t, az bőven elég háttér zajnak.
4.Hány blogod van?
Jelen pillanatban csak egy blogban tevékenykedek, bár valószínűleg nyáron, vagy annak környékén anyukámmal elindítunk egy közös, mindenes blogot!
5.Vannak nem publikus történeteid, amit még senki sem olvasott?
Vannak, kettő is. Egy cirkuszos és egy múltban játszódó :)
6.Mi a kedvenc tárgyad?
Az okos telefonom, Sámuel, bár ő egyre inkább kezd családtagként szerepelni az életemben :D
7.Sorozat vagy film?
Ez egyértelmű, film!
8.Kedvenc könyved?
Nincsen, vérbeli molyként szinte az összeset imádom!
9.Milyen szám inspirál téged a legjobban?
Hm... Ez az egyetlen olyan kérdésed, amin gondolkoznom kellett, de arra jutottam, hogy a melanikus, szomorúbb dallamok jönnek be amikor ihlet hiányban szenvedek.
10.Van, valami amit megbántál?
Hm... igen! Azt, hogy megnyitottam az ez előtti történetes blogomat.
Küld tovább 10 embernek
( a sorrend nem attól függ, hogy melyik tetszik jobban, mindet egyformán szeretem)
7. Rebellious Girl - Cheyenne Burbidge ( ez wattpados történet, de már akkor imádtam amikor blogspoton volt )
Ezúton is szeretném kifejezni imádatomat a a blogok iránt!
Tegyél fel 10 kérdést
1.Vannak levelező társaid?
2.Miért kezdted el az írást?
3.Honnan jött a történet fő alapja?
4.Van youtube profilod? És ha igen milyen csatornákra vagy feliratkozva?
5. Mikor kezdted el az írást?
6. Hova szeretnél eljutni az életed során (helység)?
7.Milyen könyveket szoktál olvasni?
8. Milyen színű a szemed?
9. Ha felnősz milyen területen szeretnél dolgozni?
10. Van kedvenc sorozatod?
Még egyszer köszönöm szépen a díjat!
És akkor most jön a rossz hír, ami miatt biztos, hogy egy ici - picit mérgesek lesztek rám.... A rész késni fog, nem szeretnék semmi falsot kitalálni, miért késik a rész, egyszerűen most csak nem jött az ihlet, sajnálom! Megígérem, hogy jövő hét szerdáig biztosan megírom, de most kissé elcsúsztam :)
Mégegyszer Köszönöm, imádlak titeket!!
klau
2015. március 25., szerda
7.
OLVASSÁTOK EL!
Sziasztok Drága Olvasóim!
Itt lenne hát a 7. rész, ami nagyon rövidke lett, de most sok minden összejött és nem sikerült többet írnom, emellett lenne egy nagyon lényeges informáciom számotokra:
JÖVŐ HÉTEN ELMARAD A RÉSZ!
Nálunk szerdától megkezdődik a szünet én viszont már hétfőn elutazom a családommal Hajdúszoboszlóra egy kis pihenésre, oda viszont nem vihetem a gépet, ráadásul ezt a kis időt a családom társaságában és nem a számítógép fölé görnyedve szeretném tölteni, remélem megértitek :)
Következő héten viszont újra visszaállunk az eredeti rendszerre és minden szerdán érkezik a történet folytatása! Ehhez pedig jó olvasást, a kommentjeiteket pedig még mindig várom :)
klau
u.: Kicsit sok lett ebben a részben a káromkodás, remélem nem fogtok megharagudni miatta! :)
00%
-
Hahó… - lépdeltem beljebb. A nappaliban öt – hat fehér gyertya
világított és….
Éreztétek már úgy, hogy valaminek a gondolatától olyan szinten
megrendültök, hogy megáll bennetek az ütő? Na, én pontosan ezt éreztem, amikor
megláttam a nappalink közepén összegyűlt fekete ruhás alakokat, a fotelünket és
kanapénkat hátra tolták, gyertyákat helyeztek el szerte szét a nappaliban és
törökülésbe vágták magukat kört alkotva. A kör közepén egy foszforeszkáló
mintázat helyezkedett el, ami olyan volt, mint azokban az ijesztő filmekben,
ötágú csillag. Érkezésemre ijedten kapták felém fejüket, majd az egyik alak
felpattant a helyéről és a villanykapcsolóhoz sietett. Az alak Zack volt. Mi?
-
Mi a fene? –
futattam végig tekintetemet rajta. Haja rendezetlenül keretezte arcát, fekete
nadrág és póló volt rajta és egy otromba bakancs fedte lábait.
-
Te mit keresel
itt? – nézett rám ijedten.
-
Mondjuk itt
lakom? Zack mi a fene folyik itt? Azonnal felhívom apát… - nyúltam a zsebemhez.
-
Ne! - kapott a
kezem után, mire megdermedtem – Beszéljük ezt meg a konyhában… Folytassátok
csak! - oltotta le a villanyt sietve.
-
De Zack! –
nyávogott fel az egyik csaj – Nélküled ez nem lesz jó!
-
Mindjárt jövök
Venus! - kapta el a karomat és kezdett a konyha felé rángatni. Mikor a konyhába
értünk maga felé fordított:
-
Azt hittem
besegítesz apának az étteremben. – sziszegte idegesen.
-
Mint látod, itt
vagyok, szóval mi a fasz folyik itt? - emeltem meg a hangomat, mire
lepisszegett.
-
Darcy… te ezt nem
értheted, szóval át mehetnél, mondjuk az egyik barátnődhöz ma estére! Majd én
szólok anyuéknak… - túrt bele idegesen a hajába.
-
Egy fenéket megyek
át bárkihez is! Inkább küld el a haverjaidat a búsba és magarázd el, hogy mit
csináltatok!– sziszegtem indulatosan az arcába.
-
Neked ehhez semmi
közöd… - kezdte ő is felhúzni magát.
-
Tényleg, hogy
neked milyen igazad van… - vakartam meg a tarkómat – De apáékat biztos
érdekelni fogja, hogy ez a kis incidens… - húztam elő a nadrágzsebemből
telefonomat, mire arca idegessé torzult.
-
Mit akarsz azért,
hogy csendben maradj? - hajolt közelebb.
-
Mond el mit
csináltok! – álltam meg a mozdulatban.
-
Jó… de nem most!
Kb. egy óra múlva elmennek és mindent elmondok… oké? – pislantott a nappali
felé. Halkan felsóhajtottam és
visszasüllyesztettem mobilomat a zsebembe:
-
Jó… de maradjatok
csendben és ne gyújtsatok fel semmit! - meg akartam ütögetni a bicepszét, de
hirtelen elhúzta kezem elöl.
-
Mi van? –
ráncoltam össze a szemöldökömet.
-
Semmi… akkor
felmész? - biccentett a lépcsők irányába.
-
Aha… Brien itthon
van?
-
Ja. – kezdett tolni a lépcsők irányába. Egy
utolsó pillantást vetettem az ijesztő banda irányába, aki most már egy vastag
könyvből olvastak fel egy értelmetlen szöveget. Mire észbe kaptam már a lépcső
végén jártam és egy hirtelen elhatározásból elindultam Brien szobája felé. A
szobájának ajtaján egy Green Day – es plakát volt felragasztva, a szobájából
tompa, zúzós zene szólt, asszem az American
Idiot üvöltött. Erősen megzörgettem az ajtót, de választ nem kaptam, így
hát benyitottam. Bátyám szobája nagy volt és rendetlen, a falán különféle
plakátok díszelegtek, kivéve az íróasztala felett, ahova egy kiterített
földgömböt ábrázoló térkép lett felszögelve. Íróasztalán a számítógépje
foglalta el a legnagyobb helyet, de a többi rész sem volt üres, különböző
könyvet, cetlik, újságok, írószerek, tűző gép és elszórva néhány csoki és
papírgalacsin volt széthajigálva. A földön pólók, nadrágok, trikók, zoknik és
alsó nadrágok szanaszét, a tv alatt két konzol és pár cd hevert. Ágya felé
fordítottam fejemet, amin szétterülve feküdt, az ágy bevetetlen volt, takarója
félig lelógott róla, Brien pedig trikóban és mackónadrágban bámulta rendületlenül
a plafont. Még az ajtóban ledobtam az iskolatáskámat a földre, a hifihez mentem
és lehalkítottam a gépezetet, majd az ablakhoz siettem, hogy megszabadítsam a
szobát ettől a hányingert keltő szagtól, ami ránehezedett a helységre. Bátyóm
ágyához sétáltam és lehuppantam rá, mire Brien lomhán rám emelte kék szemeit:
-
Mit szeretnél? –
suttogta halkan, rekedten.
-
Brien… Bátyó… jól
vagy? – simogattam meg kezét, de ő kihúzta érintésem alól kezeit. Mi vagyok én?
Leprás, hogy mindenki elhúzza a kezét az érintésem elöl?
-
Szerinted? –
mordult rám.
-
Figyelj… ez nekem
is rossz… de…
-
De mi? Szerinted
is egy örült kis ribanc aki mindenkinek megjátszotta magát, igaz? – dörrent
rám. Szemei a könnyektől elhomályosultak, amit észre vévén hátat fordított
nekem.
-
Nem! Ezt
egyáltalán nem így gondolom! Én is szeretem Gracet… és úgy gondolom, hogy nem ő
tette. – az utolsó mondatom némi kétellyel a hangomban mondtam ki. – Figyelj…
én nagyon sajnálom… tudom, mit érzel… - suttogtam, majd készültem felállni
heves reakciója láttán, mire elkapta karomat, visszarántott és nagy hévvel
átölelt. Pár másodpercig így feküdtünk, aztán nagy döbbenetemre Brienből
felszakadt egy fajta szívbe markoló zokogás.
Fél óra múlva a szobámban ültem a laptommal az ölemben és a jobb
kezemmel egy aszalt barackos zacskóban matatva. Testvérem még körülbelül 15
percig megállás nélkül sírt aztán elaludt, én pedig betakargattam és átjöttem a
saját kis kuckómba, a neten szörföltem, megnéztem a közösségi oldalaimat és felugrottam
a blogomra is, amin egy-két hozzászólásra válaszolgattam és beállítottam a
következő regényajánlóm előzetesét. Már éppen ki akartam kapcsolni a gépezetet,
amikor eszembe jutott, hogy irodalom tanárom megkért, hogy hívjam fel a Darell
házat, mert neki kellene állnunk a házi dolgozatnak. Így beléptem az e-mailemre
és kikerestem a sok reklám közül a telefonszámot, kiírtam egy kis postitre a
számsort, majd kikapcsoltam a laptopot. Meggémberedett tagjaimat
kinyújtóztattam, mint egy kis macska, vekkeremre pillantottam - ami már este
5-öt mutatott – majd tudomásul véve az időt leindultam a földszintre a
vezetékes telefonunkhoz, és ha már ott voltam, akkor szerettem volna még
beszélni Zackel. De Zack eltűnt, vagyis valószínűleg lelépett, összepakolt,
elhúzta a sötétítőket és ezzel együtt a csíkot is. Fejemet csóválva lépkedtem a
telefonhoz és tárcsáztam a tanárnő által megadott számot, pár másodperces
csengés után egy mély, komoly hang szólalt meg a telefon végén:
-
Jó Estét! Itt a
Darell lakás!
-
Szép Jó Estét
Uram, itt Darcy Roberts, az iskolából! – haraptam bele idegesen az alsó
ajkamba.
-
Miben segíthetek
Kisasszony?
-
Az irodalom
fakultációs csoportba járok, ahová Harold Darell is be van iratkozva és öm… a
tanárnő egy párba osztott minket. Egy házi dolgozatot kell közösen
megszerkesztenünk és fel kellett vele vennem a kapcsolatot… Otthon van esetleg?
– pillantottam ki az ablakon, ami a szomszéd ház kerítésére és a
virágágyásunkra nézett.
-
Kérem várjon, egy
pillanat és szólok az Úrfinak! – a vonal túlsó végéből egy kis zaj hallatszott,
majd mély csend.
2015. március 19., csütörtök
6.
- Nincs
bocsi! Matt és én haverok vagyunk, se több se kevesebb nincs köztünk és jó
lenne, ha senki sem terjesztene semmi féle marhaságot! – pillantottam rá
mérgesen. A barátok legtöbbször jól jönnek az embernek, ki lehet nekik
önteni a lelkünket, mindig meghallgatnak, és nem mellesleg mindig megpróbálják
segíteni az embert, de mi történik akkor, ha egy barát, aki tegyük fel nem áll
annyira közel hozzánk, olyan dolgokat hisz, amik nem igazak. Mit tegyen az
ember lánya, ha meg kell védenie magát a saját barátai ellen, mit tegyen, ha
olyat állítanak róla, ami nem igaz? Talán építsen maga köré egy burkot, amit
lehetetlen áttörni? Vagy próbálja kulturáltan elmagyarázni barátai előtt az
igazságot? Egyik sem tűnik könnyű feladatnak, de valamit tenni kell, különben
olyan dolgoknak nyitsz ajtót, amiket utána nem tudsz megállítani… hiába
szeretnéd. A napom további része kínkeservesen, de eltelt és egy idő után azon
kaptam magamat, hogy a szekrényem előtt állok, és a zárral szenvedek, a zár
rövid időn belül megadta magát, kinyitottam az ajtót… egy levél hullt alá. Zavartan néztem körbe a folyosón, ahol csak
egy pár diák lézengett teljesen bele mélyedve elfoglaltságába, lassan lehajoltam
a levélért, amin az én nevem díszelgett legjobb barátnőm macska kaparásával.
Felcsillant szemem, majd ideges mozdulatokkal feltéptem a borítékot, kiszedtem
belőle az egér rágta levelet és olvasni kezdtem:
Darcy!
Csak te tudsz
segíteni, óriási bajba keveredtem és csak te tudsz segíteni! Holnap du. 16:15
perckor találkozzunk a Fánál, kérlek!
Miután elolvastad
ezt semmisítsd meg és ne szólj róla senkinek!
Könyörgöm,
segítened kell, ígérem, mindent el fogok magyarázni!
Sok szerettel:
Grace
Miután felfogtam a levél tartalmát gyors mozdulatokkal cafatokra
tépkedtem a papírt és a legközelebbi két kuka között szétosztva kidobtam.
Óriási bajba keveredett? Csak én tudok segíteni? Találkozzunk a Fánál? Mi az
Isten történt veled Grace?
A nap még mindig erőteljesen sütött és bár csendesen fújdogált a
szél jól esett arcomnak a gyenge ostrom, éppen az utcánkba értem, amikor
hangosan csengeni kezdett mobilom:
-
Szia, Apu! –
vettem fel a telefont.
- - Merre vagy Darcy?
– a vonal túlsó végéből enyhe zaj hallatszott, majd hangos tányértörésre
emlékeztető hang hangzott fel- Mi a faszt csinálsz, Joe? – ordított apa
idegesen.
- - Öm… már az
utcánkban vagyok, miért? – torpantam meg. Az utca végében élő kissrác, Chris
morogva került ki gördeszkáján egyensúlyozva.
- - Takarodj az
irodába! – üvöltött apa.
- - Mi?
- - Ó, bocsánat
Kicsim! Be tudnál ugrani az étterembe, valami csomagot hoztak neked az
antikváriumból. – halkította le magát apa.
-
Aha, persze…
sietek!
-
JOE! Ne feleselj,
mert úgy kibaszlak, hogy a lábad nem éri a földet! – üvöltötte el magát
ismételten apa. Gyorsan letettem a telefont és irányt változtattam, mivel
eredeti úti célommal ellentétes irányban helyezkedett el az étterem. Apa mindig
is hajlamos volt hamar felkapni a vizet, bár ezt a mellékelt ábra is mutatta,
anya ennek az ellentéte volt, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott maradt.
Apa étterme közepes méretű volt, de nagyon sokan látogatták,
törzsvendégekkel és turistákkal volt tömve a hely, így nagy volt a bevétel, apa
nagy örömére. Egy öltönyt viselő, napszemügeves, 40-es férfi megtartotta nekem
az ajtót, amit én egy mosollyal megköszöntem, majd beléptem a helységbe. A
falak sötét színnel voltak kifestve, a parketta hollófekete volt, az asztalokon
pedig szűziesen fehér terítő volt kiterítve és egy darab vörös rózsa díszelgett
egy sötét üvegű vázába a közepén. A bárpultban Cissy állt, Cissy tűzpirosra
festett haját egy kócos lófarokba fogta, arca ovális alakú volt, és ha
mosolygott két kicsi gödröcske jelent meg arca két oldalán. Mogyoró barna
szemeit sok szempillafestékkel emelte ki, orra átlagos volt, szája kicsi. Jobb
fülének tetején egy fekete karika foglalt helyet, míg alul egy kacsintós, sárga
smiley nézett rám ugyanúgy, mint bal fülében. Fekete ingje feszült mellein, a
csőnadrág pedig láttatni engedte kecses lábait, mikor felnézett egy kávés bögre
törölgetéséből és meglátott nagy mosolyt jelent meg az arcán:
-
Szia, Tökmag! –
hangja mély volt és reszelős, egyáltalán nem illett a képbe. Cissy 26 esztendős
volt és még hat évvel ezelőtt érkezett Amerikába egy ösztöndíj segítségével
Angliából, ezután bele szeretett egy Floridai srácba, aki az egyetem után
megkérte a kezét és a közeli városba költöztek a srác, vagyis Frank ottani
lakásába. Frank az esküvő előtt egy héttel lelépett –ahogy Cissy mondaná - egy
szőke fruskával Európába, egy levelet és egy csomó pénzt hátra hagyva
bocsánatkérésként. Cissy természetesen minden pénzt az UNICEFnek adományozott
és a legközelebbi barátnőjéhez költözött, Lauren persze szívesen fogadta, majd
miután munkát kapott az éttermünkben kivette az addig ingyenesen használt
szobát.
-
Ne hívj
Tökmagnak! – kuncogtam fel. – Apu hol van? – kukkantottam be konyhába, de ott
csak Gilbert sütött ki éppen egy halat serpenyőben, oda intettem neki, mire ő
rám mosolygott, majd újra a halra emelte tekintetét.
-
August? Szerintem
az irodában, Joe nagyon kihúzta nála a gyufát! - nevetett fel.
-
Igen, hallottam.
– mosolyogtam rá.
-
Tehát veled
beszélt telefonon, nem tudom, mi a fene baja van Joenak, de ma már öt tányért
összetört… - sóhajtott fel, majd bocsánatkérően rám mosolyodott, két jól
öltözött nő jelezte, hogy fizetni szeretne. A bárpult bal oldalán helyezkedett
el egy nagy, bőrrel tompított ajtó, oda sétáltam, majd megnyomtam az ajtó mellé
felszerelt kis gombot, ez jelezte az érkezőket. Pár másodperc elteltével
megfontoltan benyitottam az irodába, ahol Joe és apa ideges arca fogadott,
mindketten hirtelen kapták felém a fejüket. Mikor apa végre felismert
meglágyultak vonásai, majd eresztett felém egy enyhe mosolyt, bár ez is gyorsan
eltűnt.
-
Joe! – szólalt
meg apa rideg hangon – Jó lenne, ha összeszednéd magad és megadnád a
tiszteletet velem szemben! Most pedig menj haza és aludd ki magad, holnap
reggel 8:30-ra itt legyél, egész napos műszakot kapsz! – ez volt a végszó, mert
Joe felállt és elhagyta a helyiséget. Joe karakterét általában a hercegnős
filmekben tudtam volna elképzelni, nekem mindig a Disney hercegnők hercegeinek
arca jutott eszembe, akárhányszor ránéztem az arcára. Magas, izmos testalkatú
volt, mogyoró barna, dús haja tengerkék szemeibe lógott, arca karakteres és jó
fiús volt. Az egyetlen kirívó dolog rajta az a sötét ruházata és az „pár”
tetoválás volt, ami a testét fedte, talán ez volt az, ami miatt különbözött
azoktól a tipikus nyálas, tini popsztároktól, akiket nap, mint nap leadtak a
tévében. Jó fej srác volt, 19 éves és még mindig a szüleivel és a kishúgával
élt két utcával felettünk.
-
Darcy! –
hallottam meg apa mély hangját a gondolataimon keresztül.
-
Hm? – indultam
meg felé és huppantam le az íróasztallal szemben elhelyezkedő bőrfotelbe.
-
Itt a csomag. –
tolta át hozzám a Tesco logóval ellátott szatyrot.
-
Hogy, hogy ide
hozta Mr. Noal?
-
Azt mondta, hogy
amikor délelőtt nálunk járt nem volt otthon senki és mivel kb. – pillantott a
karján díszelgő órára – 20 perc múlva indul a repülője Oxfordba, gondolta
beugrik vele hozzám.
-
Hogy-hogy
elutazik? – kukkantottam bele a szatyorba, minden megvolt.
-
Azt nem kötötte
az orromra. Nem kellett semmit fizetnem, mit hozott? – kérdezte miközben a
számítógépjén kezdett pötyögni.
-
Csak két könyvet,
pénteken én voltam az e havi 100-dik vásárló és ingyenesen választhattam. –
vontam meg a vállamat.
-
Mit vettél
pénteken? – pillantott egy másodpercre rám.
-
Ajándékot…
Gracenek. – markoltam bele a szatyorba.
-
Ó! – állt meg apa
keze egy pillanatra a levegőben – Értem. A rendőrfőnök telefonált, holnap
délután be kell mennünk az őrsre! – ráncolta össze a szemöldökét rosszallóan,
hátra lökte a székét, majd kirántotta a fiókot és idegesen pakolászni kezdett
benne.
-
Délután? –
csúszott feljebb egy oktávval a hangom – Hány órákkor?
-
Kettőkor. Miért?
– emelte rám a tekintetét furcsállóan.
-
Ja… semmi.
Mehetek?
-
Nem szeretnél
beállni, helyettesíteni Joet? – húzott ki egy lapot a fiókból.
-
Bocsi Apa, de
tanulnom kell holnapra. – emelkedtem fel a székről – Brien nem tud bejönni?
-
Nem, ő neki most
pihenésre van szüksége. – morogta fel sem nézve a lap tanulmányozásából.
Pihenésre? Pihenésre. Pihenésre! És nekem akkor mire van szükségem? Egy kis
szánakozó tekintett dózisra és egy nagy adag nyomorúságra… hát, köszi! Nagy
sóhaj szökött ki ajkaimon, majd egy puszit nyomva apu fejére elhagytam a
helyiséget, az ajtón kilépve egy ocsmány tettre lettem figyelmes. Cissy éppen
elfordult egy öltönyös asztalától, amikor az rácsapott a fenekére, Cissy
ijedten szívta be a levegőt, majd elpirulva elindult a bárpult felé, szemeim
kikerekedtek és álcázott nyugalmat erőltetve arcomra indultam meg az omniozus
cselekmény helyszíne felé. Az asztalhoz érve megcsapott a férfi parfümje, ami
más helyzetben tetszett volna, de jelen esetbe csak felfordult a gyomrom tőle,
a férfi egy ugyanolyan kaliberű pasassal fogyasztotta a ház specialitását.
Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra és gyengéden megkocogtam a vállát:
-
Elnézést, Uram! –
mosolyogtam rá, amikor felém fordította arcát. Haja vörös volt, barna, keskeny
szemeit egy szemüveg takarta, vékony arcát sötét pettyek fedték.
-
Jó Napot! Miben
segíthetek? – törölte meg a száját, mikor meglátott.
-
Megkérdezhetném a
nevét?
-
Hát persze!
Edmund vagyok! – villantott rám egy csábosnak szánt mosolyt.
-
Darcy Roberts
vagyok, a tulajdonos lánya. – vigyorodtam el – Tudja maga, hogy ez milyen hely?
– hajoltam közelebb – Egy kulturált étterem! – morrantam rá, mire megdermedt. –
És ha nem szeretné, hogy szóljak az apámnak, aki nem biztos, hogy ilyen kulturáltan
közölné magával a tényt, miszerint szépen kifizeti a fogyasztást és eltakarodik,
akkor most fogja magát, megteszi, amit mondtam és többet a közelébe sem jön az
éttermünknek. Remélem érthető voltam… Edmund. - mosolyodtam el fanyarul és
egyenesedtem fel. A férfi arcán düh és döbbenet hullámzott végig, majd
felemelte jobb kezét, hogy jelezze, fizetni szeretne. Rá mosolyodtam, majd megvártam,
amíg kifizeti a számlát és elhúz a társával, Cissy pironkodva megköszönte
tettemet, én pedig fanyar mosollyal elköszöntem tőle. Egyébként nagy
valószínűséggel nem szóltam volna apunak az esetről, mivel ez az undorító alak
az egyik törzsvendégünk volt, és apa biztos nem tette volna ki így a szűrét. Hazafelé
menet eligazítottam egy, a 30-as éveinek elején járható nőt - akit még soha
életemben nem láttam- a zöldséges irányába. A nő kedvesnek tűnt és be is
mutatkozott, Rachelnek hívták és állítása szerint előző nap délután költözött a
város szélére a férjével és a lányával, akit Torinak hívtak és ugyanolyan idős
volt, mint én.
Miután levettem csizmámat lábamról és becsaptam házunk ajtaját,
csak nagy félhomály fogadott… várjunk csak! Félhomály, miközben kint hétágra
sütött a Nap?
-
Hahó… - lépdeltem
beljebb. A nappaliban öt – hat fehér gyertya világított és….
2015. március 12., csütörtök
Fejléc
Sziasztok!
Mint láthatjátok vadonat új fejlécet kapott a blog, amit Lulunak köszönhetünk!
Köszi Lulu! :)
Mint láthatjátok vadonat új fejlécet kapott a blog, amit Lulunak köszönhetünk!
Köszi Lulu! :)
2015. március 11., szerda
5.
Nagy
levegőt véve indultam lefelé, a folyosón nem találkoztam senkivel sem, viszont
a nappaliban anyukám kecses alakjával már nyitotta is az ajtót, az ajtóban
senki sem állt csak egy szépen becsomagolt doboz díszelgett a lábtörlőn. Édesanyám
hirtelen megdermedt, majd vontatott mozdulatokkal lehajolt a díszes, közepes
méretű dobozhoz és felkapta, hátrébb lépett, majd becsukta az ajtót.
Gondterhelt arccal fordult meg tengelye körül. Ijedten ugrott hátra mikor
meglátta alakomat a nappali közepén állva, halvány mosoly suhant át az arcomon,
de ez is hamar leolvadt, mikor megláttam, hogy édesanyám elfehéredett ujjakkal
szorítja a dobozt:
-
Mi a baj? Az mi? – léptem előre. Ő látványosan
nyelt egy nagyot, a doboz tetején díszelgő cédulára sandított, majd felém nyújtotta.
-
Ez micsoda? – vettem a kezembe. Könnyű, ez
volt az első gondolatom. A tárolót piros csomagoló papír fedte és egy
hollófekete szalaggal lett átkötve, a cédulán, melyet anya olyan
megrökönyödötten nézett az én nevem szerepelt szép, régies betűkkel, amit már
csak pár idősebb ember használt városunkban.
A konyha felé vettem az irányt és közben lassan tépni kezdtem a díszítő
réteget, lefejtettem a csomagoló papírt, ami alatt egy cipős doboz lapult.
Lélegzetvisszafojtva emeltem fel a tetejét… üres volt. Meglepődve kerekedtek el
a szemeim a semmi láttán, anya érdeklődve áthajolt a vállam felett, megcsapott
kellemes vanília illata, amitől mindig előjöttek a pici kori emlékeim.
-
Üres? – szólalt meg. Hangja meglepődésről
árulkodott, majd hirtelen fekuncogott. – Jaj, ezek a mai fiatalok! – nevetett
most már jóízűen.
-
Tessék? – fordultam felé meglepetten.
-
Hát ez a doboz! Micsoda poén! – indult a
lépcső felé kuncogva. Mi van? Hitetlenkedve fordultam vissza az idő közben
asztalra tett dobozhoz, ekkor szúrtam ki azt a kis papír szakadást a doboz
alján… mintha valami le lett volna fedve. Óvatosan oda nyúltam a szakadáshoz és
megfontoltan húzni kezdtem, hamar engedett. Egy fénykép lapult a rejtélyes kis
résben, amin egy szépséges lány volt. Régi kép volt, megsárgult és a jobb alsó
sarkából hiányzott egy kis darab, a lányt, akit ábrázolt meseszép volt… Sötét
haját szabadon engedte és egy óriási kalappal próbálta helyén a marasztalni,
arca sovány volt, de nem csúnyán, hanem kecsesen, nagy szemei boldogan
csillogtak, mosolya udvariasan szép. Ruhája óriási volt, ezzel eltakarva
valószínűleg kecses alakját, a kép nem volt túl nagy, olyan közepes méretű
lehetett.
Miután huzatosabban végig vizsgáltam a képet megfordítottam, ezzel
felfedve a kép hátuljára írt szót, vagyis inkább nevet.
Marie
A nevet ugyanazokkal a régies betűkkel írták, mint az én nevemet a
cédulán. Nagy levegőt véve tettem vissza a dobozba a fényképet és tettem rá a
tetejét, kézbe kaptam és visszaindultam szobámba.
Másnap reggel kómásan ébredtem ébresztőórám hangosan csörömpölő
hangjára, aznap már mentem iskolába, amit akkor iszonyatosan átkoztam. Az, az
előtt fél éjszakát a fénykép tanulmányozásával és idegesítően sok
gondolkodással töltöttem, fáradt, nyűgös és levert voltam és mintha csak gúnyt
űzne belőlem az időjárás, verőfényesen sütött a nap és egy árva felhő sem
lézengett az égen. Apa akkor viharzott el otthonról, amikor én elmentem fogat
mosni, anya reggelire tojásrántottát sütött sült szalonnával, de nem voltam
éhes. Brien ki sem mozdult a szobájából, Zack… na, ő teljesen megdöbbentett!
Már teljesen kész volt, mikor én felkeltem, szó nélkül és mosolyogva (!) adta
oda a fürdőszobát, nem csámcsogott a reggelinél és megvárt az iskolába
indulással.
-
Talán beteg vagy? – léptem ki az ajtón, majd
fordultam vissza öcsémhez, aki tartotta nekem az ajtót. Ez tette be nálam a
kiskaput, Zack hétfőn még egy egoista hülye gyerek volt, most meg nyitogatja
itt nekem az ajtót.
-
Miért? – sétált mellém mosolyogva.
-
Zack… mit akarsz? – fordultam felé összefont
kezekkel és vallató tekintettel.
-
Most mi bajod van? Talán nem tetszik, hogy
kedves vagyok veled? Néha nem értelek… - indult el az iskolával ellentétes
irányba.
-
Most meg hova mész? – kiabáltam utána, mire
sejtelmes mosollyal az arcán visszafordult hozzám.
-
A haverokkal találkozom a Csöbörben, ha
akarsz, jöhetsz! – mosolygott rám, majd meg sem várva válaszomat elindult.
Idióta… Egy nagy adag levegőt szippantottam a tüdőmbe, majd már-már fújtatva
fordultam meg tengelyem körül és indultam el az iskolába. A Csöbör egy lepukkadt
kajálda volt a város szélén, oda járt a fél gimnázium „szórakozni”, bár
szerintem csak egy szeméttelep volt sok fiatallal megspékelve, ráadásul a
hamburgerjük is mindig nyers maradt.
Az iskola udvarán sétálva tisztára kellemetlennek éreztem, hogy
mindenki megbámult és összesúgott mögöttem. Aztán „csodák csodájára” még az
iskolaújság riportere is elkapott a bejáratnál és egy csomó, idegesítő
kérdéssel kezdett bombázni:
-
Voltak előjelei Grace viselkedésének? Grace
említette, hogy gyilkolási kényszerei vannak? – csak jöttek és jöttek a
kérdései, mintha nem lenne kikapcsoló gomb rajta…
-
Veronica… Befognád? – csattant fel a bal
oldalalmon Matt mély baritonja. Fejemet oldalra kaptam, így szembe találtam
magam Matt alakjával, akinek kezében a „Csillagainkban a Hiba” című regény foglalt
helyet. Nica durcás arcot vágva, hátra vetette vörösesbarna haját és
idegbetegen elviharzott a lépcsők irányába.
-
Kösz. –eresztettem egy halvány mosolyt
megmentőm felé, aki ezt egy biccentéssel fogadta.
-
Jól vagy? – kérdezte Matt, mikor a
szekrényemhez értünk. Némán megráztam a fejemet és kinyitottam szekrényem
zárkombinációját, majd kivettem belőle a háztartástan füzetemet.
-
Tudod, hogy nem vagyok ebben valami jó… de ha
beszélgetni szeretnél vagy… - makogott össze-vissza, az egyébként nagy
szókinccsel rendelkező fiú.
-
Nyugi… Minden rendben van. – semmi sem volt
rendben, de ezt neki nem kellett tudnia, nem voltam vele olyan közeli
viszonyban, hogy kiöntsem neki a szívemet. Becsaptam szekrényem ajtaját,
halványan rámosolyodtam Mattre egyfajta köszönés képp és sietős léptekkel
elindultam első órám helyszínére. A háztartástant anya erőltette még év elején,
bár a hittan vagy a mechanika sem jött be túlságosan, az egyetlen jó dolog az
volt benne, hogy Grace is erre az órára iratkozott fel év elején… már ez sem
élt. A teremben két személyes padok sorakoztak katonásan egymás után, csak
annyi különbség volt az egyszerű padok és ezek között, hogy a háztartástan órán,
használatos padokon volt egy sütő lap is. Az ablak felöli padsor legutolsó padjában
foglaltam helyet és a szünet maradék pár percében padra hajtott fejjel
pihentettem szemeimet, csak az ajtó hangos becsukódására emeltem fel fejemet.
Mrs.Bay alacsony, túlsúlyos, mindig túlságosan is viduló nő volt, arca kerek és
pirospozsgás, sötét barna, kicsiny szemeit egy téglalap alakú szemüveggel
fedte. A hajszíne kissé mindig is furcsa volt számomra, fekete volt, de ha egy
bizonyos szögből sütött rá a nap, akkor sötétlilás árnyalatot kapott lobonca. A
tanári asztalhoz lépdelt, rámosolyodott a csoportra, majd így szólt:
-
Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk egy fajta
új ültetést, már egy ideje fontolgattam és most pont elérkezettnek látom az
időt! – villant felém a szeme egy pillanatra. Aha… szóval úgy gondolja, jobb
lenne nekem egy új padtársat keresni. Tizenöt perc elteltével már a középső
padsor legelső padjában ültem egy kissé túlbuzgó lány társaságában:
-
Szia, Judy vagyok! – suttogta nekem halványan
mosolyogva.
-
Darcy. –biccentettem. Judy az óra további
részében nem próbált meg beszélgetést kezdeményezni, inkább megállás nélkül
jegyzetelt és jelentkezett, egyébként a kötés művészetét vettük át elméletben.
A csengő megváltó hangja szakította félbe Mrs. Bay lelkesítő
beszédét a kötésről, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd az elsők között
hagytam el a tantermet. A folyosón egy
két ismerős vagy éppen ismeretlen ember kérdezősködött buzgón a, hogy létem
felöl, ami tényleg nagyon kedves meg minden, de amikor már húszadszorra
kérdezte valaki, hogy „Jól vagy?” akkor kissé idegesíteni kezdett a dolog. A
következő órám matek volt, ahol kettő perc néma csenddel emlékeztünk meg Grace
szüleiről. Az óra ugyanolyan lassú és monotonon telt, mint az első ráadásul kicsit,
vagyis pontosítsunk nagyon nem értem a mostani tananyagot, főképp, hogy nem is
erőltettem meg magamat mostanában, ami végett nagy valószínűséggel apuéktől ki
fogok kapni. Mrs. Mac az óra végén, fenn hangon közölte az osztállyal, hogy
következő órán dolgozatot írunk, hurrá! Az emelt szintű órámra igyekezve újra
összefutottam Mattel:
-
Szia! – köszöntem neki, mikor oda értem
szekrényemhez. Matt a szekrényem melletti szekrényhez támaszkodott, haja
szemébe hullott, a könyvébe mélyült, oldalról nézve (meg előröl is, de ez tök
mindegy) igazán jóképű volt. Eléggé sokan epekedtek érte a suliból, köztük Ana
is, de a legtöbben az ég világért sem vallották volna be neki az érzéseiket.
-
Hello! Hol lesz a következő órád? – csukta be
a könyvét és nézett rám szemeivel.
-
Az első emelet, 79.-es teremben. Miért? –
nyúltam be az irodalom tankönyvemért szekrényembe.
-
Csak gondoltam eléd mehetnék. – hangja
semmitmondó volt, ami összezavart. A szavai alapján gondoskodónak tűnt, viszont
a hangtónusa arról árulkodott, hogy nem túlságosan érdekli válaszom.
-
Nem kell, köszi. – egyenesedtem fel. Becsaptam
az ajtót és elfordultam Matt alakjától, már éppen indultam volna, amikor egy
erős kéz elkapta a felkaromat. A kézből valamilyen furcsa, izzó és erőteljes
energia áradt, nem tudnám megmondani mi játszódott le bennem, abban a
másodpercben, amint bőröm érintkezett Mattével, de valamilyen furcsa és zavaró
érzés keletkezett a gyomromban, ebben biztos voltam. Idegesen kirántottam kezemet kezéből és felé
pördültem:
-
Mit akarsz? – sziszegtem idegesen.
-
Mi az Isten bajod van? – ráncolta össze szépen
ívelt szemöldökét.
-
Ne káromkodj! - dobbantottam idegbajosan.
Magam is megdöbbentem mikor tudatosult bennem cselekedetem, de ideges lettem az
érintésétől valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt. Azt nem állítom, hogy
még sosem érintkezett a bőröm a haveroméval, de ilyen érzés még sose kerített
hatalmába vele kapcsolatban, nem az a kellemes bizsergés alakult ki a
gyomromban, mint a könyvekben, hanem inkább egy rosszabb, kétségbe ejtő dolog
hullámzott végig a testemen, amikor megfogta a karomat.
-
Jó, oké! – tette maga elé a kezeit védekezően.
Haragosan kifújtam a levegőmet és
idegesen elviharzottam az irodalom órámra, ebédig csak ezen a jeleneten
járattam az agyamat. Matt érintése idegessé tett, de hátborzongató módon, amit
sehogy sem tudtam megérteni, Matt a haverom volt, nem jelentett rám veszélyt.
Emelt szintű irodalmon húztam a kalapból, elég érdekes és egyben könnyű témát
találtam kihúzni: egy ifjúsági regény. Ebédre menet hozzám csapódott Donna
kicsiny alakja:
-
Hogy vagy? – nézett rám félve.
-
Jól… de lehetne, hogy nem beszélünk róla? –
mosolyodtam rá kedvesen. Hevesen
bólogatni kezdett és rögtön témát váltott, pontosabban egy mozi filmről kezdett
fecsegni:
-
Hé! Figyelsz te rám? – lóbálta meg előttem
kicsiny kezeit.
-
Öm… persze… - álltam be a menzához kanyargó
sorba.
-
Aha, persze! Tehát arról pofáztam itt neked,
hogy szombatra van két jegyem erre a filmre és mivel én nekem anyukámnak kell,
besegítenem ezért nem tudok elmenni, megnézni.
-
Aha, oké, de nekem ehhez mi közöm? – hoppá,
kissé pofátlan voltam – Vagyis, úgy értem ezt miért mondtad el nekem? –
vetődött a pillantásom az étlapra, két választási lehetőségem volt, spenót vagy
hal rizzsel… a spenótot ki nem állhattam, úgyhogy inkább a második lehetőség
mellett voksoltam.
-
Arra gondoltam, hogy elmehetnél Mattel… tudod,
úgy érzem, valami alakulgat köztetek és hát… - csavargatta kuncogva a
csuklójára felkötött karkötőt.
-
Tessék? – döbbentem le és kaptam felé a
fejemet – Te normális vagy?! – emeltem meg a hangomat, mire kissé összerezzent
– Te nem vagy komplett…hogy-hogy én meg Matt? – halkítottam le a hangomat,
mivel sokan felénk pillantottak.
-
Jól van bocsi…
-
Nincs bocsi! Matt és én haverok vagyunk, se
több se kevesebb nincs köztünk és jó lenne, ha senki sem terjesztene semmi féle
marhaságot! – pillantottam rá mérgesen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)